Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KépJapán kertek története, fejlődése:

Japánban maradt fenn a legtöbb műemlék jellegű kert, melyek többnyire szentélyek, templomok, paloták mellett épültek, de a múlt századból fennmaradt néhány Kyótóban lévő magánkert is. Mai formájuk leginkább Edo-kori rekonstrukció. A japán kertépítés i.sz. V-VI. századig, az államalapításig nyúlik vissza. A kerteken érezhető a kínai, koreai hatás, de a japán kertek sajátossága nyilvánvaló, nincs bennük luxus, sem pompa. A kert elemeinek alakulásában jeletős szerepe volt a sintoista vallásnak, mely szerint a temészeti elemekben is lakoznak istenek. Ez a felfogás, s a természet végtelen tisztelete alakította az alapvető kertépítő elemeket, a vizet, fákat, hegyeket, dombokat, sziklákat, szigeteket, fehér homokot. A szentélyek előtti udvar szertartások helyéül szolgált (Kasuga és Isei szentély). A III-IV. századtól szigetekkel ellátott tavaskertek létesültek. 1991-ben találták meg a legrégebbi japán kertmaradványokat. A Jonokoshi romok keletkezése a 4. század második felére tehető. A VI-VII. században a buddhizmus terjedése hozott jelentős változásokat, s bár a nemesek és sintoisták ellenezték a terjedését, Shotoku herceg támogatásának köszönhetően szabad teret kapott. A VI. sz. végére államvallás lett, s a kertépítésre is nagy hatást gyakorolt. Az Asuka-korban (552-645) a nagy főúri paloták mellett komoly kertek is létesültek. Érdemes említést tenni a kertépítés különböző korszakokban mutatott sajátosságairól, fejlődéséről.

A Nara-korszak (645-784):

Rövidsége ellenére a kora középkori japán művészet és kultúra fénykorának tekinthető. Az építészetben és művészetekben erősen jelentkezett a kínai hatás. A Japán első állandó fővárosában, Narában létesített festői szépségű kert mára már elpusztult, de létezik egy jóval újabb, a Meji korból származó műemléki kert, az Isuien kert. Ebben a korban már közemberek is rendelkeztek kertekkel.

A Heian-korszak (784-1185):

Három nagy feudális klán állandó harcával, a Tendai és Shingon szekták megjelenésével, és az arisztokrata kultúra virágzásával jellemezhető a korszak. A két szekta tette lehetővé a buddhizmus nemzeti jellegűvé válását a buddhimzus és a sintoizmus összeolvadásával. A szekták többszáznyi templomépülettel és hozzájuk tartozó kertekkel rendelkeztek. A Shingon szektát alapító Kükai 816-tól kezdte a Koya hegyen építeni szektája középpontját, melynek épületei és kertjei ma is állnak. A korszak kertépítésére nagy hatással volt az Amida-kultusz, és a Paradicsom kultusz, melynek következményeként un. paradicsomkerteket létesítettek. Ezek közül a leghítesebb a Nara közelében fekvő Főnix-csarnok. A korszak palotakertjei hasonlatosak voltak a Nara-kori kertekhez. A shinden egy fedett főépület volt, ahonnan nyitott folyosón lehetett megközelíteni a többi épületet, csónakázótavat. A tó szigetére kis hídon keresztül lehetett eljutni. Több kis kert és horgászpavilon is csatlakozott az épületekhez. A tó kavicsos, agyagos aljzattal rendelkezett, később már patakos kerteket építettek. Ezek a kertek mini földi Paradicsomként, szórakozásra, kikapcsolódásra szolgáltak. Szép példája a Kyotoban épült monumentális Heian Jingü szentély északi kertje. A világirodalomból ismerhetjük a történetet, miszerint Genji herceg külön kertet építtetett minden szerelmének. A korszakban a nemesek maguk tervezték kertjeiket. Az első kertépítéssel foglalkozó szakkönyv a Sakuteiki, a XI. századból származik, két tekercse nemzeti kincs, melyet könyv formájában az Edo-korban (700 év múlva) adtak ki. A kertépítés fellendülése ebben a korban azért lehetett jelentős, mert megerősödött a nemesség helyzete, s ez komoly paloták építésével járt együtt.

A Kamakura-korszak (1185-1333):

Szintén egy rövidebb időszakot ölel fel, de a bekövetkezett társadalmi változások nagy hatást gyakoroltak a művészetekre. A nemesség helyett a szamurájrend vezetői vették át a hatalmat, katonai vezetők irányítottak a vidéki központokban, akik alacsonyabb származásukból adódóan előnyben részesítették az egyszerűséget és puritán szellemet. Szellemi téren a zen buddhizmus hatott a kultúrára, művészetekre. A kerművészetben még jelen volt a Paradicsomkert kultusza, de jelentősen csökkent az arisztokrácia befolyása, s a zen buddhizmus hatására a kolostorokban kicsi, absztrakt kertek létesültek, melyek a szórakoztatás helyett a meditációt, elmélyülést szolgálták. Tervezőik a zen papok voltak. Kiemelkedő jelentőségű a kyotoi Tenryuji templom kertje.

A Muromachi (Ashikaga)-korszak (1333-1573):

A japán történelem egyik legviharosabb időszaka, folyamatos feudális háborúkkal. Kyoto és vele együtt a benne lévő paloták, és kertek is elpusztultak. A hatalmat az Ashikaga család shógunjai gyakorolták. Ennek ellenére a kultúra jelentős fejlődésen ment keresztül. Néhány sajátos művészeti ág is fellendült, Pl.: teaszertartás, nó-színház, ikebana. Az uralkodó család pártolta a művészeteket, s a kertművészet is számos új vonással bővült. Visszatért a szép, látványos kertek építése (Arany Pavilon, Ezüst Pavilon tavaskertje), s kialakult a legabsztraktabb kert, a zen buddhista sziklakert (szárazkert). Megjelent a teaházak előtti kis kert a cha-niwa. A kerttervezésben a shoin stílus játszott szerepet. A zen sziklakertek (karesansui) absztrakt elrendezésükkel a meditációt szolgálták, a kövek elhelyezése elvont gondolatokat közölt. Azért nevezik szárazkertnek őket, mert a vizet fehér homok, vagy murvakő jelképezi (Ryoanji templom és Daitokuji templom sziklakerjei).

A Momoyama-korszak (1573-1603):

Az ország egyesítésének időszaka, s mint ilyen, meghatározó jelentőségű a művészetkeben is. A kerttervezésben még mindig a shoin stílus játszott szerepet, mely a katonai vezetők épületeiben figyelhető meg először, majd a buddhista templomokban is elterjedt. Fő jellemzője az egyszerűség. Lényegében az előző korszak irányát folytatták, csak néhány újdonság figyelhető meg. A nagy katonai épületek mellé, az eddigieknél jóval nagyobb kerteket építettek, melyek díszesebbek voltak. Hideyoshi kormányzó híres volt luxusépítkezéseiről, pl.: az osakai vár, Jurakudai palota és Fushimi kastély kertjei. Terjedtek a teaházi kertek, melyek kicsik, nem hivalkodóak voltak, a növényzet nem játszott jelentősebb szerepet. Fő fésze voltak a kőlámpások, a bevezető út, és a kis kőmedence. A lépőköveket szabálytalanul helyezték el. Az Ura Senke és az Omote Senke régi teaiskolák teaházai és kertjei közel 400 éves múlttal rendelkeznek.

Az Edo-korszak (1603-1868):

A városok, polgárság, kereskedelem fellendülése, virágzása volt megfigyelhető ebben a korszakban. A hatalom a Tokugawa család kezében volt. Edó városa lett a központ, mely nagyvárossá lett, Kyoto inkább kulturális központ maradt. A kertművészet újra kibontakozott, a legtöbb régi műemlékkert ebből az időből származik. Épültek főúri kertek, pl.: Sento Gosho kertje, valamint a Katsura Rikyu és Shugakuin császári villák kertjei. Stílusukban több korábbi irányzat vonásait egyesítették és újabb kínai hatások is jelentkeztek. Fontos a nagy daimyo sétakertek létesítése Edóban, és új teaházak megjelenése. Kínai hatás igen, de nyugati hatás ekkor még nem érzékelhető. Ebben a korban tevékenykedett az első hivatásos kerttervező művész, Kobori Enshu. Gyakran használták a köcsönzött tájkép rendezési elvét, mely egy adott természeti hely, kertbe való beillesztését jelenti. Pl. egy környező hegy körvonala, ez nem ritkán vallási gondolatot is jelölt. Pl.: Shugakuin villa eflső kertje (lengőtávlattal való összefogás), Entsuji kert (fasorral való összekapcsolás).stb. Ebben a korban készült a legtöbb irodalmárkert, melyek kisméretűek és egyéni jellegűek (Koetsu takagaminei kertje).

A Meiji- és legújabb korszak (1868-1912):

A feudalizmus bukásának, nyugati szellem megjelenésének, a kapitalizmus kialakulásának időszaka. A kikötők megnyitásával a kereskedők, turisták megjelenésével a japánok rálátást nyertek a nyugatiak szokásaira, viseletükre, kultúrájukra. 1868-ban Tokyoba helyezték a fővárost. A korszak elején háttérben szorultak a hagyományos irányzatok, kezdtek elterjedni a nyugati technikák, stílusok. Megnyitották a régi daimyo kerteket és a császári kerteket a nép előtt. Az új városi kertekben már érvényesült a nyugati hatás, így jutottak jeletősebb szszerephez a virágok. A kertészet külön szakma lett. A gazdag polgárok is kerteket építettek a házaik mellé, de épültek modern kertek buddhista épületek mellé is (Tofukuji templom apáti kertje). Már főiskolán is tanították a kerttervezést. Sok kisméretű kert épült magánházaknál, kőlámpással, változatos növényzettel.

A kertek típusai, fajtái:

Minden japán kert formai szempontból közel azonos elemekből épül fel, bár önálló műalkotásként tekinthetők. Többféleképpen csoportosíthatók (rendezési elv, kialakítás, rendeltetés szerint), bár ezek a csoportok rendszerint keverednek egymással. Ha a kertek rendeltetését nézzük, megkülönböztethetünk:

Ø       palotakerteket (szórakozásra szolgálnak).

Ø       shinto szentélyek kertjeit (megtisztulást szolgálják),

Ø       buddhista templom, -és kolostorkerteket (meditáció céljára szolgálnak),

Ø       teaházak kertjeit (teázás hangulati előkészítését segítik),

Ø       daimyo-kerteket (főurak kertjei),

Ø       irodalmár kerteket (szellemi munkát segítő kertek)

Ø       gazdag polgári házak kertjeit,

Ø       pici házikerteket,

Ø       városi parkokat, mondern kerteket.

Formai szempontok alapján a két alaptípuson (sík és dombos kert) kívül léteznek még:

Ø       tavas kertek (többnyire csónakázásra),

Ø       shinden stílusú épületek kertjei (régi palotakertek),

Ø       paradicsomkertek,

Ø       szárazkertek (zen kolostorok kertjei),

Ø       teaházi kertek,

Ø       pici, udvari házikertek,

Ø       modern kertek.

A kert szorosabban vett stílusa szerint lehet shin forma (természetest utánzó), vagy so forma (egyszerűsítő). A kettő közti átmenetet a gyo forma jelenti. A shin stílusú kertnek minden elemmel rendelkeznie kell, s ezek elrendezése dekoratív. Ilyenek voltak a központi épületek kertjei. A so jellegű kertek asszimmetrikusak, az elemek elhelyezkedése ritka, absztrakt tendenciák jellemzik. Ilyenek a buddhista templomkertek. A gyo stílusú kert szabadabb, ritkább az elemek elrendezése. Ilyenek a lakóházak esetében, a háló, és ebédlő előtt lévő kertek.

Legfontosabb alkotóelemek a víz, kövek, sziklák. A víz mesterséges tó, melyet néha forrás táplál; egyes kerteken patak folyik át. A szárazkertekben a vizet fehér homok, vagy murvakő jelzi. A kövek nagy tiszteletnek örvendenek, nem egyszer messzi vidékekről szerzik be a legkülönlegesebbeket. A természetes köveket kedvelik, a hegyeket pedig szentként tisztelik. A kert kövei konkrét dogokat jelképeznek (valódi hegyek), de elvont jelentéssel is bírnak. A kertben haladó utak is általában kövekkel vannak kirakva. Gyakori a nagyméretű kavicsok használata, a mesterséges dombok, szigetek, vízesések, fahidak építése, kőlámpások, kőmedencék használata. Több kertben találhatók kőpagodák, ezt különösen az Edo-korban kedvelték. A kapuk bambuszból, vagy japán fafajtákból készülnek, a pavilonok ritkábban fordulnak elő, mint a kínai kertekben. A növényzet szerepe nem túl jelentős. Ezek közül fontosabbak az örökzöldek, juharfák, a japán cseresznyefa, a bokrok és cserjék. A moha és a bambusz is fontos elem. A fűnek és virágoknak nincs túl nagy jelentősége.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Mátészalka

(Czibula József, 2008.09.12 11:08)

Nem szerencsés feketére feketével írni