Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A katana a klasszikus japán kard, a szamurájkard. A katana-t többnyire békében hordták, csatába a nagyobb és nehezebb tachi-t vitték. Élével felfelé hordták, közvetlenül az övbe tűzve, a kirántás gyorsabbá tétele miatt. A jellegzetesen hajlított ívnek az az oka, hogy az egyenes kardok eltörtek, amikor igazán kemény és ellenálló felületbe ütköztek (sisak, páncél, másik kard), illetve az ívelt pengét könnyebb kihúzni a hüvelyből. Az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hónapok kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve.

A japán kard két rétegű. A kemény külső réteg (kawagane) felel a keménységért és a vágóélért, míg a belső réteg (shingane) pedig a tartásért és a rugalmasságért.  A mester akkor alakította ki a penge edzésvonalát (hamon), amikor már készen volt az egész penge. Az edzésvonalnak számos neve volt (ez függött az edzésvonal alakjától). Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, ennek köszönhetően különféle anyagszerkezetek jöttek létre, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is eltértek a többitől. A kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje, és újból felhasználja. A csata után maradt törött kardok egy részét soha többé nem is használták fel, hanem elásták valahova, hogy soha többé ne bukkanjon rá senki. (A nindzsák sok ilyen, illetve rosszul sikerült kardot begyűjtöttek, és azt használták, vagy alakították tovább, ugyanis nem volt pénzük teljesen kész, drága katana-ra. A számukra a kard munkaeszköz volt, nem hittek a kard lelkében. A kard  részeit (penge, tok, markolat, markolatvédő) más-más mesterek készítették.

A szamuráj rangját legszembetűnőbben a tok (saya) és a markolatvédő (tsuba) jelezte. A tsuba mérete, vastagsága és mintázata végtelen variációban létezett. Markolatvédőt mind a kardkészítők (tosho), mind a fegyverkészítők (kachusi) gyártottak a 17. századig, ezután az aranyműveseké lett a fő szerep. Ez főként az egyre kifinomultabb és bonyolultabb díszítéseknek volt köszönhető. A tsuba egyre inkább ékszerre kezdett hasonlítani, amit különleges ötvözetekből készítettek és vontak be. Kedvelt mintázat volt a természet, a szimbólikus ábrák, a vallás, a legendák és a mesebeli lények. A természeti ábrázolások főként állatokat jelenítettek meg egyedül vagy a környezetükben, nyugalomban vagy mozgásban, leggyakrabban tigrist, majmot, lovat, kígyót, darvat, sast vagy pontyot, de gyakran előfordult elefánt, szarvas és teknős is. Az ábrákon látható állatok és növények gyakran álltak szimbólikus kapcsolatban növényekkel, elemekkel vagy mindkettővel. A szarvas és a juharfa az őszt szimbolizálja, míg a daru és fenyőfa együtt a hosszú életet. A mítikus ábrázolások között a leggyakoribbak a sárkány és a főnix mítikus lényei voltak.

A kard élezése és polírozása mind a mai napig művészetnek és megbecsült szakmának számít, ami nagy szakértelmet és ügyességet kíván. Az elkészült kardokat próbáknak vetették alá, amely általában emberéletekbe került. A próbák során bűnözőket végeztek ki, de nem volt ritka, hogy a szamuráj az első vele szembe jövő parasztot vagy idegent (külföldit) vágta le vele.  (A juji-kiri, vagyis keresztvágás nevű technika egyik értelmezése a szó szerinti keresztvágás, vízszintesen és függőlegesen, míg a másik a kard próbája az útkereszteződésben, ami szintén keresztet formáz.) Az elítéltet egy homokbuckára kötözték, majd egyszerűen kettévágták. Egy jó pengével a próbát végzőnek 10 embert kellett egymás után lefejezni élcsorbulás nélkül, vagy egyszerre három embert derékban kettévágnia. Ezekért a kardokért sok pénzt kértek a kovácsok. Azok a kardok amik nem állták ki a próbát a kovács fejét választotta el a nyakától. Természetesen 

A mai kézi készítésű pengéket is csak 7. dan-os vagy magasabb rangú kardforgató mesterek próbálhatják ki, természetesen már nem élő próbaanyagon, hanem áztatott és kötegelt gyékényen vagy rizsszalmán. Ezt hívják tameshigiri-nek. A markolatot (tsuka) később keményfával egészítették ki, majd vászonnal, a módosabbak cápa- vagy rájabőrrel vonták be a jobb, biztosabb fogás érdekében. A saya-t (tok) és a tsuba-t (markolatvédő, keresztvas) általában külön arra szakosodott mester készítette. A penge hossza általában 2 shaku volt. (1 shaku, kb. 31 cm.) A katana-t ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt a wakizashi. A katana és wakizashi párosát daisho-nak (= "nagykicsi") hívják. A szamuráj a kardjától önszántából soha nem szabadult meg, és legfőképpen nem adta el, mert a lelke egy részét képezte. (A szamuráj kor vége felé ez az eszme is eltűnt, sok elszegényedett szamuráj adta el vagy adta zálogba a kardját.) Soha nem ért ujjal a pengéhez, főleg nem egy másik szamurájéhoz, mert egyrészt ez súlyos sértés, másrészt elkezd rozsdásodni tőle, és az ujjlenyomat sem egy szép dísz a csillogó pengén. Aki puszta kézzel hozzáért egy pengéhez, azt a kard gazdája rögtön lefejezte vagy felkoncolta, akárcsak akkor, ha az átlépett a kard felett. Mind a két szabály a mai napig alapvető illedelmesség, amit be kell tartani. A szamuráj mindig gondoskodott a kardjáról, tisztán tartotta, ápolta, hogy a benne lakó lélek szeressen benne lakni, ne hagyja el azt. A katsujinken (= "élő kard") kifejezés jól szemlélteti a szamurájnak a kardjához való viszonyát.

 

 

 

A mappában található képek előnézete Katana (japán kard)

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.